2018. nov. 3.

Ha látnád a jövőt...

Ha látnád a jövőt és tudnád mi a vég, változatnál rajta?

Nagyon elgondolkodtató kérdés. Egy filmben - Érkezés - (2016) hallottam, az  utolsó képkockáin hangzik el. Nagyon jó film, érdemes megnézni egyébként. Elsőre talán az ember rávágja, hogy igen. Hiszen mindannyiunkban vannak olyan emlékek, titkok, amiken utólag változtatnánk. Ám de mi a helyzet azzal, ha ELŐRE látjuk ezeket? 
Elkerülnénk. Vagy mégsem. Nem kerülhetjük el, mert sorsunk van. Nem, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek... hangozhatnak el a sztereotip válaszok. A bátor azt mondaná: "Nem, nem változtatnék rajta és minden percét várnám, és megélném."

Amúgy, kissé tudományosabban vizsgálva a kérdést, abszurd! Hiszen ha tudjuk, ismerjük és elkerülést választjuk, akkor már nem azt éljük vagy nem éljük meg, amit egyébként elkerülnénk, hanem egy másikat. Azt viszont ha elkerülnénk, akkor egy harmadik jönne szembe, hiszen elkerültük a másodikat is. Ez egy paradoxon. Az életünk döntések sorozata. Minden pillanatban döntéseket hozunk és - valójában - nem látjuk annak hosszútávú kimenetelét. Kockáztatunk! Nem tudhatjuk, hogy nem az-e az utolsó szál cigi a végzetes infarktus előtt, amire éppen rágyújtani készülünk! És ha tudnánk? Rágyújtanánk? Aki hisz (valamiben) az nem. Az azt mondaná, amit a Biblia is mond: "Ne kísértsd az Urat, a te istenedet!" [Máté 4:7] . Aki nem hisz, az számol.... és kijön neki, hogy 50-50 százalék az esélye, hogy megéli-e a másnapot. 

S, hogy én mit tennék? Egyik pillanatban azt mondanám: változtatnék - s ezzel lemondanék azokról a jó dolgokról is, amik egyébként a - döntést elősegítendő - rossz események átéléstől való félelemtől mentenének meg. Másik pillanatban az mondanám: nem változtatok, megélek mindent! Ami rossz, s a mi jó, egyaránt.  Akár így, akár úgy, egy biztos: a gyerekemről nem mondanék le. Sok jó dolog volt már az életemben, voltam boldog is, voltam nagyon jól fizikailag. De amikor a gyerekem velem van, az mindent, de mindent visz! Ha változtatnék, akkor lemondanék róla. 

Azok viszont, akik tudnák, hogy megelőzi őket a gyerekük az eltávozásban, valószínűleg változtatnának. Feltételezve, hogy kedvező irányt venne ebben a tekintetben az életük (vagy akár, a boldog, tudattalanok nyugalmával élnék az életüket) akkor érthető, elfogadható lenne. 
De akár így, akár úgy is van/lenne, senki nem ítélheti meg az adott ember választását, mert csak ő, és csakis ő tudhatja, mit akar elkerülni, vagy mit akar megélni. A teljes életről van szó, a teljes életről szól a kérdés. Eképpen tekintsünk rá!