A lehetőség mindenki előtt

Ültem az ágyon és azon merengtem, hogy mi lesz, amikor haldoklom és búcsúzom a fiamtól. Mit fogok mondani neki. Ezt kb. már tudom. 

Becsület, Tisztesség, Őszinteség, Szeretet és olthatatlan Tudásszomj - ez legyen az öt oszlop, amin nyugodjon az értékrendje. 

De mit tudok felmutatni neki most? A fentieken kívül - semmi érdemlegeset. Viszont van egy lehetőség, ami belépett az én életembe is. Éltem vajon vele, vagy csak halogattam? 

Vajon hányunk életébe kopogtat be egy olyan lehetőség, ami valóban tisztességes, becsületes, törvényes és sok pénzt lehet vele legálisan keresni? 

Vajon hányan hagyják elsétálni azt a lehetőséget, ami suttogva, lábujjhegyen érkezik meg hozzájuk? 

Talán nem is ez a kérdés! Hanem az, hogy TE vajon elhiszed-e, hogy az élet rövidségében egy ilyen lehetőség több, mint óriási kincs! S nem csak a pénzről szól ez az egész! Hosszan sorolhatnám azokat a tényeket, amiket e lehetőség megad. Kapcsolatok, támogatás, egészség, csillogás, önzetlenség... 

Hogy döntesz? TE, hogyan döntesz? Megnézed belükről vagy elengeded, hadd sétáljon tovább?! 

Ne feledd: "Az életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amelyeket, elmulasztottunk."

Mitől lesz valaki felnőtt?

Minap valaki  - éppen egy több résztvevős megbeszélés kellős közepén - a gépével dolgozott, abba jegyzetelt. Erre a célra egy Excel file-t használ rendszeresen. 

Hétről-hétre írja ebbe a jegyzeteit, de most valami nem szándékolt dolog történt, ugyanis mozdulatának eredményeképpen minden - de még a korábbiak is - elvesztek. Ezen a ponton nem volt UNDO lehetőség, és a mentést is megcsinálta már, azaz felülírta a korábbi jó verzióját. 

Szakmailag azt kell mondjam, klasszikus adatvesztés történt. Nem volt semmi módszer, amivel a korábbi állapotot vissza lehetett volna állítani. De nem is ez a lényeg, hanem az erre adott emberi reakciója!

A történtekre egyébként van egy jópofa - nem mellesleg igaz - mondás, miszerint
"a számítógépek nem vágyaink, hanem utasításaink szerint működnek."

de igen!

Kikelt magából és emelt hangon káromkodott - ez tőle már nem újdonság -, majd szidni kezdte a szoftver gyártóját, a Microsoftot.

Lássuk be, hogy Ő MAGA csinált mindent, ő okozta az adatvesztést de közben másra (ezúttal egy egész cégre!) próbálta hárítani a felelősséget.

Én erről azt gondolom, hogy gyermeteg viselkedés, hiszen nyilván nem a Microsoft a hibás azért, mert valaki végrehajt egy utasítás sorozatot a programban (még ha ujjmozdulatokkal is) és annak olyan eredménye lesz, amit előre programoztak. 

A gond az, hogy ő nem elismerte, hogy hibázott, hanem megpróbálta áthárítani a felelősséget. 

Nem 18 évesen, nem is az első cigivel, stb. válunk nagykorúvá - értsd: Nagykorúvá -, hanem akkor, amikor felelősséget tudunk vállalni tetteinkért. S nem csak tetteinkért, hanem jövőbeni tetteinkért, személyekért. Ez a felnőttség jele.

Apának lenni jó!

Ha nem váltam volna apává, akkor több pénzem lenne (vagy nem...).
Ha nem váltam volna apává, akkor több időm lenne másra (felesleges dolgokra...)
Ha nem váltam volna apává, akkor több helyre eljutottam volna (a több munka miatt, pl. a sürgősségire...)
Ha nem váltam volna apává, akkor többet alhattam volna (vagy nem, mert olvastam volna...)
Ha nem váltam volna apává, akkor többet adnék magamra (vagy nem, mert ez nem érdekelt sosem igazán...)

Mint APA azonban 
többet adhatok...
több értékesebb (minőségi) időt töltötök
többet mozgok, mert futni, focizni, kergetőzni vitt
többet alszom, mert "muszáj" időben lefeküdnöm nekem is
többet kell foglalkoznom magammal, hogy sokáig megmaradjak neki
többet nevetek, mert igazi, spontán, felszabadult nevetéseim legtöbbször tőle indulnak ki
többet tanulok, mert általa bizonyos - már elhomályosodott - dolgokat újra elő kell szednem

Apának lenni jó!

Ha látnád a jövőt...

Ha látnád a jövőt és tudnád mi a vég, változatnál rajta?

Nagyon elgondolkodtató kérdés. Egy filmben - Érkezés - (2016) hallottam, az  utolsó képkockáin hangzik el. Nagyon jó film, érdemes megnézni egyébként. Elsőre talán az ember rávágja, hogy igen. Hiszen mindannyiunkban vannak olyan emlékek, titkok, amiken utólag változtatnánk. Ám de mi a helyzet azzal, ha ELŐRE látjuk ezeket? 

Elkerülnénk. Vagy mégsem. Nem kerülhetjük el, mert sorsunk van. Nem, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek... hangozhatnak el a sztereotip válaszok. A bátor azt mondaná: "Nem, nem változtatnék rajta és minden percét várnám, és megélném."

Amúgy, kissé tudományosabban vizsgálva a kérdést, abszurd! Hiszen ha tudjuk, ismerjük és elkerülést választjuk, akkor már nem azt éljük vagy nem éljük meg, amit egyébként elkerülnénk, hanem egy másikat. Azt viszont ha elkerülnénk, akkor egy harmadik jönne szembe, hiszen elkerültük a másodikat is. Ez egy paradoxon. Az életünk döntések sorozata. Minden pillanatban döntéseket hozunk és - valójában - nem látjuk annak hosszútávú kimenetelét. Kockáztatunk! Nem tudhatjuk, hogy nem az-e az utolsó szál cigi a végzetes infarktus előtt, amire éppen rágyújtani készülünk! És ha tudnánk? Rágyújtanánk? Aki hisz (valamiben) az nem. Az azt mondaná, amit a Biblia is mond: "Ne kísértsd az Urat, a te istenedet!" [Máté 4:7] . Aki nem hisz, az számol.... és kijön neki, hogy 50-50 százalék az esélye, hogy megéli-e a másnapot. 

S, hogy én mit tennék? Egyik pillanatban azt mondanám: változtatnék - s ezzel lemondanék azokról a jó dolgokról is, amik egyébként a - döntést elősegítendő - rossz események átéléstől való félelemtől mentenének meg. Másik pillanatban az mondanám: nem változtatok, megélek mindent! Ami rossz, s a mi jó, egyaránt.  Akár így, akár úgy, egy biztos: a gyerekemről nem mondanék le. Sok jó dolog volt már az életemben, voltam boldog is, voltam nagyon jól fizikailag. De amikor a gyerekem velem van, az mindent, de mindent visz! Ha változtatnék, akkor lemondanék róla. 

Azok viszont, akik tudnák, hogy megelőzi őket a gyerekük az eltávozásban, valószínűleg változtatnának. Feltételezve, hogy kedvező irányt venne ebben a tekintetben az életük (vagy akár, a boldog, tudattalanok nyugalmával élnék az életüket) akkor érthető, elfogadható lenne. 

De akár így, akár úgy is van/lenne, senki nem ítélheti meg az adott ember választását, mert csak ő, és csakis ő tudhatja, mit akar elkerülni, vagy mit akar megélni. A teljes életről van szó, a teljes életről szól a kérdés. Eképpen tekintsünk rá!

Magyar nyelv szépségei

Szeretem a magyar nyelv játékosságát. Találtam a FB-on a következő néhány igen frappáns, csak magyar nyelvet nagyon jól ismerők számára értékelhető 10 mondatot. Lássuk!

1. Tiszta víz a ruhám és ez a te lelkeden szárad!
2. Mostanában a szép dús haj olyan ritka!
3. Az üzleti találkozómat egy evőeszközboltnál beszéltem meg. Kések.
4. A hóhért grimaszversenyre küldték. Eszméletlen fejeket tud vágni!
5. Honnan jött ez, hogy mindent becsmérel?! - Ócsáról.
6. Impotens vagy? - Eddig ezt senki sem állította!
7. Hogyan lehet egyszerűen repülőt hajtogatni? - repülő, repülő, repülő...
8. Kannibál harcosok kínálják egymást: "kérsz egy katonát?"
9. Egy tudóscsoport lázasan kutatja a malária ellenszerét.
10. Szondi, vásárláskor egy százdukátos aranytallérral fizetett, mire az eladó megkérdezte tőle: "jó uram, apród nincsen?"

Tari gondolat

Ha úgy képzeljük, hogy szellemünk és testünk egy, vagyis szellemünk nem éli túl a test halálát, meditációnk eredménytelen lesz. Ezért a meditációra fel kell készülnünk. A buddhista szemlélet szerint a test és a szellem különböző. A testet az anyagot teremtő négy erő alkotja: a föld, víz, tűz és szél. A fogamzás pillanatában e négy erő jelen van a szülőktől kapott petesejt és sperma révén, amelyek a test kezdetét képezik. De új élet csak akkor veszi kezdetét, ha a megtermékenyült sejthez szellem is kapcsolódik, és a test a szellemmel egészen a halál pillanatáig együtt marad. A halálkor a szellem elszakad a testtől, és egy mások számára láthatatlan, álomszerű szellemtestben folytatja létét, a fizikai test pedig élettelen tetemmé válik. A halál utáni állapotban a szellem működése egyenesen folytatódik ugyanúgy, mint az álomban. A halál ténye nem is tudatosul, amint az álmodó sem tudja, hogy álmodik. A szellem folytatja határtalan teremtő tevékenységét az ébren léti állapotban tapasztalt jelenségekhez hasonló élmények létrehozásával. Ha ezen mélyen elgondolkodunk, az segít bennünket felkészülni a meditációra.

/Tar, Körösi Csoma emlékpark, felirat egy kép mellett/

Eddig az idézet.

Kérdések

1. Miért lenne eredménytelen a meditáció (ha) csak azért mert úgy képzeljük, hogy testünk és szellemünk egy? A meditációt ebben a testben és az ehhez a testhez szükségszerűen hozzátartozó szellemmel együtt végezzük. Nem különíthető el a jelenben (ebben az életben; már ha van lélekvándorlás ) semmiképpen, mint ahogy az ok és okozat sem kapcsolható szét. Az a test, amelyben (a buddhista elképzelés szerint) a szellem munkálkodik, - állítólag - nem véletlenül választotta éppen azt a testet, amelybe "leköltözött". Tehát szükségszerűen összekapcsolódniuk kell. Az rendben lévőnek látszik, hogy a két fogalom test és szellem nem azonos, mint ahogy a körte sem azonos az almával. 
2. Milyen bizonyíték - tudományos, megdönthetetlen - van arra nézve, hogy a szellem tovább munkálkodik a test halála után?
3. Az anyagot nem (csak) négy erő ("föld, víz, tűz, szél") alkotja, hanem leginkább atomok. Az anyag=energia (lásd: E=mc²) amiből következik, hogy az energia anyag, s az anyag energia. Kissé pongyolának érzem az anyag definiálását erre a négy elemre degradálva. Ha azonban az egyszerű megértés, a köznyelvben jobban elfogadásra számító fogalmazás volt a cél, akkor viszont inkább félrevezetés sült ki, s nem magyarázat. 
4. Nincs bizonyíték (tudományos, kétségbe vonhatatlan!) arra, hogy a szellem (1) kiszáll a testből, (2) folytatja munkálkodását "határtalan teremtő" tevékenységét a testen kívül. Ha ez így lenne, akkor minden bizonnyal kaptunk volna már erre bizonyosságot. A vallási igéket nem tartom ennek, mert azokat ember - egy egóval, érdekkel, stb. "megáldott" - kreálta, kreálja. Másrészről, ha ez így lenne, akkor mit is tanulhatnánk a "folytatás" során, hiszen akkor a szellem ugyanazt az utat, ugyanazon érdekek mentén fejtené ki a tevékenységét, mint amit akkor tett, amikor még az adott testben lakozott. Harmadrészt, ha van lélekvándorlás, akkor miért nem ugyanabba a testbe költözünk vissza a "születésünkkor"? Nem pont akkor tanulhatnánk többet, ha azonos fizikai tulajdonságok mellett kellene további életfeladatokat megoldani? Hiszen, ha más a test, akkor - nyilván - más fizikai és fizikális adottságok mellett másként és másként reagálnánk az élethelyzetekre, mégpedig úgy, hogy nem kerülnénk ismét olyan helyzetbe, mint amit megoldani elmulasztottunk még a korábbi testünkkel. Ez az egész képtelenség!

Restart

Ma újra-döntöttem, s elkezdem megint leírni a gondolataimat. Jócskán változott az életem menete a 2010-es BLOG nyitás óta. Bizonyos kérdésekben másként gondolkodom, az egyes élethelyzetekre, kihívásokra másként reagálok. Itt volt az ideje, hogy az oldal is megújuljon.
Ezen a BLOG-on nincs lehetőség az interakciókra. Ezért sem hozzászólni sem közvetlenül emailt küldeni nem lehetséges.

Megint a bizalom; mi az igazság?

Két rövid történetet mesélek el, mindkettő ezen a hétvégén történt. A történetekből számomra két következtetés vonódott le, ráadásul furcsa mód: ellenkező előjellel.

Első történet (-)

Andrissal uszodában voltunk. A lépcső mellett van egy akadálymentes rámpa. Andris azon akart felmenni, bemenni az uszoda előterébe. Viszont azt találta ki, hogy ő vonat lesz, s annak a bejárattól távolabbik végétől fog elindulni. Nekem is oda kellett állnom mellé, és amikor később ő szól, akkor indulhatok csak el. Ez volt a játékszabály. Mivel előttem kellett haladnia, nem láthatta, hogy én mit csinálok: megvárom-e a jelzést, elindulok utána, esetleg elalszom állva... Hogy meggyőződjön arról, hogy betartom a szabályt, szaladása közben három ízben is vissza-visszanézett, hogy ott állok-e még és várom a jelzést. (persze, vártam!) 

Következtetés: Andris bizalmatlan volt, mivel háromszor is ellenőrizte, hogy betartom-e a játékszabályt. No, ez a negatív része, hiszen nem adtam rá okot, hogy ne bízzon bennem.

Második történet (+)

Vasárnap reggel, előbb felkeltem mint ő, s kimentem a dolgozószobába, s leültem a gép elé. Amikor Andris felébredt, még félálomban de azért határozottan megtalált, odajött hozzám, és felmászott az ölembe. Beszélgettünk, kicsit matatott a gépen, kapcsolgatta a lámpákat... szóval, magához tért. A lámpa kapcsoló azonban messzebb, volt, minthogy elérje a karjával, így hát fel kellett másznia az asztalra, legalábbis a szélére. Két térddel, két kézzel az asztalon mászott közelebb a kapcsolóhoz és fel is kapcsolta. Aztán visszatért az asztal szélére. Én ott ültem közvetlen közel, hiszen rajtam keresztül mászott fel. Majd egyszer csak se szó, se beszéd, oldalra dőlve lefordult az asztalról, egyenesen az ölembe. Tudta, hogy ott vagyok, tudta, hogy elkapom, tudta, hogy bízhat bennem.

Konklúzió

Andris még (és remélem így marad) bízik bennem, de mintha sérült volna már a bizalmi faktora, hiszen az uszodai jelenetben az igazolódott be, hogy kétség volt benne a megállapodás megtartását illetően. 

Mi történt az elmúlt időkben? Emlékszem, amikor kisebb gyerek korában a szemközti asztalról vetette át magát a karomba. Ez most akkor megvan, vagy elpárologni látszik? S ha igen, miért?