2012. január 9., hétfő

Programozott rövidlátás

A gyerek(ek) valóban összetarthatnak egy házasságot? Valóban a házasságot tartja össze? (...) Milyen erős vajon az így definiált megállapodás? Mert ez az, onnantól kezdve, hogy a felek között megbomlott az egység, amikor már nem a szeretet jegyében és élményéért vannak együtt, hanem csak valami egyéb - mondjuk anyagi, gazdasági, gyerekek - miatt. 
Csak az idő már önmagában elég, hogy szétszedje, felülírja ezt a megállapodást! Idővel a gyerekek felnőnek, kirepülnek, majd ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé látogatnak majd haza a szülői házba. Családot alapítanak, s a szülők már csak genetikailag jelentenek szülői státuszt. S mi történik a két szülővel? Egymás mellett maradnak (igen: mellett - a szó tökéletes itt), látszólag egy kapcsolatban. Azonban idővel szépen eltávolodnak - pontosabban tovább távolodnak - egymástól. Jó esetben a családi kassza egyben marad, jó esetben egy fedél alatt laknak, talán még egy szobában is alszanak. De idővel elmarad a bensőséges kapcsolat, ami nem csak a szex természetesen, hanem az együtt töltött építő, minőségi idő.
Nem éppen rövidlátó gondolkodás abban hinni, hogy majd az idő megoldja? Hogy majd idővel kialakul a jó, a tökéletes megoldás? Isten azt mondja, ember nem tarthatja egyben, amit Isten szétválaszt, és ember nem bonthatja meg azt, amit Isten egyben kívánt tartani. 
Vajon miért nem a szívükre hallgatnak valójában az emberek pont egy olyan kérdésben, ami mindkettőjüknél a szív hangját hivatott meghallani? 
Mi más lehet egy ilyen megromlott - és nem kell itt feltétlenül a sodrófával körbekergető asszonyra vagy az alkoholista férjre gondolni - kapcsolat végkifejlete, mint két csalódott ember, akik így vagy úgy leélték az életük egymás mellett, miközben ha adtak - mertek volna - időt adni még maguknak, akkor azzal esélyt is adhattak volna a boldogságukra, a tökéletes szeretetben megélt kapcsolatra.

2012. január 1., vasárnap

A szeretet három szintje

Mostanában többször találkoztam ezzel, ezekkel a fogalmakkal. Gondoltam, érdemes szót ejteni róluk. A három szóról, melyet a görögök a szeretet meghatározására használnak: Erósz, Filosz és Agapé.  

Erósz az egészséges és szükséges vonzalom, amit egyik ember a másik iránt érez. A piramis mutatja, hogy szűkül le egy személyre a szeretet, mikor a testi szeretethez érünk. 

Filosz a szeretet baráti viszonyban való megnyilvánulása. Amikor Erósz lángja kialszik, Filosz tartja együtt a házaspárokat. 

Agapé a tökéletes szeretet. A szeretet, amely felemészti azt, aki megtapasztalja. Aki ismeri és megtapasztalja az Agapét, rájön, hogy a világon semmi más nem fontos, csak a szeretet. Ez a szeretet azon formája, amely adni és áldozni kész egy másik személyért, annak a legjavát keresve. 

Az Agapé szeretetnek két fő tulajdonsága van:
1. Teljesen önzetlen – azt keresi, ami a legjobb annak, akit szeret.
2. Elkötelezett szeretet – bármi történjék is, a szeretete megmarad.

A Korinthusiakhoz írt első levél 13. fejezetét úgy is nevezzük, hogy „a szeretet himnusza”, mert elmondja, hogyan cselekszik az Agapé szeret.
Nagyon fontos, hogy a szeretet három fajtája a megfelelő sorrendben kapcsolódjék egymáshoz.

Jézus ezt a szeretetet érezte az emberiség iránt, és ez olyan hatalmas volt, hogy megrengette a csillagokat, és megváltoztatta az emberiség történelmének menetét.

2011. december 25., vasárnap

Adalék

Mostanában többször téma volt beszélgetéseim kapcsán a CÉL-ÚT kérdése, ti. mi a fontosabb: ez vagy az. Azt látom, hogy az emberek zöme rávágja, hogy az út a fontos(abb). Erről már írtam korábban, és most egy könyv olvasása közben megint megerősítést kaptam arra vonatkozóan, hogy az út pusztán eszköz a cél eléréséhez.
Ezt mondja Csögyam Trungpa arra kérdésre adott válaszában, amely így szól (szerk: kicsit összefoglalva): A melegséggel teli magatartás kialakítása lenne a cél?

S íme, a válasz:
És az ösvény, a híd is egyben. A híd nem arra való, hogy azon élj, hanem arra, hogy átmenj rajta. (és itt még folytatja, de elkanyarodik ettől a témától.)

2011. december 4., vasárnap

Karma vagy nem karma, ki a fene akarta?

Nem menekülhetsz a karmád elől - ez a rossz hír... A feldolgozásában szabadságod van - ez pedig a jó hír!

Nem menekülhetsz
Bármit is hinni vélsz tenni annak érdekében, hogy "megúszd" a leckék átvételét, azok helyes (!) megoldását, hamis illúzió az pusztán. 
A karmát az egó szülte, ekképpen egóval nem is lehet feloldani. Valami magasabb szintű rezgésen működő szellemiség kell annak oldásához. Valódi lelked az vajon? Küzdeni lehet ellene de legjobb felismerni, elmerengeni az okon, az oldásán - s nem a tanító szándéka alóli kibújáson -. Ha a küzdelem alatt a merengést, elmeditálást, töprengést értjük, akkor rendben van. Cél: megtalálni az eredeti (!) okot. 
Nagy téma ez. Mondják, kell hozzá hit is. Hiszem: mégsem.

Ajándékot készítettem ezen a reggelen. Apróságot. A hozzá kapcsolódó érzés azonban megdöbbentő volt, amikor bezúdult a lelkembe. Kézmozdulataim során arra a személyre gondoltam (persze) akinek készítettem. Hirtelen összekapcsolódott két érzés - melyek valójában egyek voltak csak időben és térben máskor, máshol jelentkeztek - és megerősítést nyert az, amit egyik éjjel éreztem egy parkolóban, a kocsi biztonságos melegében ülve. Átadtam, elmondtam. Róla, vele szólt az érzés. Nem volt kérdés a hitelessége.

Azt gondolom, hogy ezeket kell tudnunk, ezeket kell felismernünk! Ha már egyszer bevillant, pláne ha rá is erősített egy következő érzés, akkor vegyük csak komolyan ezeket az érzéseket. Általában meditáció vagy legalább ahhoz közeli, (egómentes) állapot szükséges ehhez.

Hangoztatják, hogy a karmát lehet oldani, megváltoztatni. De akkor mi célja lenne annak, hogy létezik? Ha nem tanulunk belőle, ha a kiskapu reményében "kibújunk" alóla, akkor mi végre lenne?!
Azt gondolom, hogy valahol ott lehet az igazság, hogy FELISMERVE a karmikus tartozást - s ezzel tulajdonképpen elfogadva a tényt, mely szerint rosszat vagy éppen jót cselekedtünk akár ebbéli, akár múltbeli életünkben - azt egomentesen, kellő alázattal, átgondolással kijavítva nyerhetünk oldást. Vegyük észre, hogy MINDENKÉPPEN dolgoznunk kell rajta. Vagy lerójuk az érte járó köröket, vagy meditálunk rajta. Nincs mese: a tetteinknek óhatatlanul van következménye. Annak a tettnek lehetőségnek is, amellyel nem éltünk. A nem tett is tett!
Életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amiket elszalasztunk.

2011. november 27., vasárnap

Valóban minden esetben elvakít a szerelem?

Mondják, a szerelem elvakít. Akár igaz is lehet... No, de mi van, ha a "szűrő" amit az ember amúgy is a szemén hord, már képessé teszi arra, hogy józanul átlásson az elvakító fényen (másként fogalmazva a rózsaszín függönyön... illetve ködön :-) ) és mérlegre téve az (élet)bölcsességéből, (élet)tapasztalatából táplálkozó megítéléseket, no meg a szíve diktálta érzelmeket, olyan döntéseket tudjon hozni, amelyben az utóbbira hallgat inkább?

Lehet ésszel is szerelmesnek lenni. Lehet, de nem könnyű. Kell hozzá valóban némi tapasztalat, józanság. Ezt pedig - állítom - bizonyos kor alatt nemigen lehet megszerezni.

De utána! Utána viszont igenis, szembe lehet menni - sőt, ha közös a cél, az érzelem - szembe is kell menni azokkal a dogmákkal, hogy a szerelem elvakít.

Ha valaki látni akar, akkor látni is fog. Ha nem nyitott szemmel jár, kel, teszi a dolgát, akkor mondhatunk neki akármit, valóban falnak ütközik, csalódik. Döntés kérdése ez is. Döntésé, melyből naponta több ezret meghozunk!

2011. november 26., szombat

Hit-etlenség - másképp

A HIT gyengeség, bizonytalanság, kétkedés, a bizalom, az önbizalom hiányát jelenti valójában.  Szabadulj meg a kétségtől, bizonytalanságtól mert ingoványos talajon fog mozogni az életed. Szabadulj meg a hittől! Ne higgy, hanem tudj! Legyen bizonyosságod, legyen megingathatatlan tudatosságod abban, amiben most még csak hiszel.

Nem, nem azt mondom, hogy tagadd meg Istenképed, ne járj templomba vagy légy ateista, hanem azt, hogy ne úgy élj, hogy hiszel, tehát majd megoldódik. Ahhoz, hogy ezt megértsük, el kell vonatkoztatnunk attól a jelentéstől, amivel már felruháztuk ezt a szót: ne csak a vallással kapcsolatos hitre gondoljunk!
Ha azt mondod: a hitem egyenlő a bizonyossággal, csak nem tudok rá megfelelő szót alkotni, akkor azt mondom: rendben van.
De ha azt mondod, nem tapasztaltam még meg - az akármit - és hiszem, hogy úgy van mégis, akkor valójában felültethetővé tetted magad!

Miről van bizonyosságod vajon? Hol van itt a biztos talaj? Ott, hogy elhiszed akárkinek amit állít, vagy ott, ahol magad tapasztaltad meg? (Vonatkoztassunk el attól, hogy valójában ki mondja mert most nem ez számít, hanem maga az állítás.)

Szabadon dönthetünk, hogy elhisszük-e vagy megbizonyosodunk a valódiságáról. A döntés szabadsága valójában a mienk. A tudás már ott van csak el kell döntenünk, hogy elfogadjuk-e, befogadjuk-e vagy sem. A józan hitben az a szép, hogy elhisszük a jó szándékot. Isten a szabadságot adta nekünk. A szabad döntés jogát és a döntéssel járó felelősséget. Mindent, ami a szabadsággal jár! Ma ezt úgy mondjuk: Jog és Kötelesség. 

Jogunk van erre, arra... De kötelességeink is ám! Mi hát e kettő, ha nem éppen a szabadság?!
Isten irányt mutat(ott), vezet de nem diktál, nem parancsol, megtámaszt.
Ne tévedjünk el, az ilyen-olyan parancsolatok nem Istentől valók. Azokat emberek írták, s adták álságos módon Isten szájába, azért, hogy hatalmukat (más emberek felett) gyakorolhassák, fenntarthassák. 
Isten nem leigázni teremtette az embert embertársai felett, hanem arra, hogy szeressen. Vajon hol fér bele a Szeretetbe a kizsákmányolás, rablás, állatok esztelen legyilkolása, növények kiirtása, háború, erőszak, a természet kizsigerelése... hosszú a lista, hadd ne soroljam tovább.  De megtehetjük akár ezeket is, mert szabadságunk van. Megadatott a döntés szabadsága.

Tudjuk (értsd: tudatosság), hogy amit teszünk az jó-e! Ne az egó bírálja el a cselekedetet, a szándékot, hanem a szív.
Remélem olvastad és emlékszel A kis hercegre, Saint-Exupery-től:
...jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan...

Ha sikerül őszintén elmélyülni (magunkban), akkor meglátjuk mi a helyes (út). Ha ezt látjuk, akkor Istent megtaláltuk magunkban. S ekkor már nem HITRŐL beszélhetünk valójában, hanem TUDATOSSÁGRÓL. Nincs annál felemelőbb, áthatóbb, mennyeibb érzés, mint amikor találkozunk Vele. Tudni fogjuk, hogy Ő az. Attól a pillanattól kezdve már nem lesz szikrányi kétség sem, nem kell mankó, nem kell semmilyen támasz, mert egyszerűen tudni fogjuk, hogy van, hogy munkálkodik - bennünk.

Ha ezt sikerült átadnom, akkor megértetted, hogy mostantól kezdve nincs más dolgod, mint szívvel látni.