A gyerek(ek) valóban összetarthatnak egy házasságot? Valóban a házasságot tartja össze? (...) Milyen erős vajon az így definiált megállapodás? Mert ez az, onnantól kezdve, hogy a felek között megbomlott az egység, amikor már nem a szeretet jegyében és élményéért vannak együtt, hanem csak valami egyéb - mondjuk anyagi, gazdasági, gyerekek - miatt.
Csak az idő már önmagában elég, hogy szétszedje, felülírja ezt a megállapodást! Idővel a gyerekek felnőnek, kirepülnek, majd ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé látogatnak majd haza a szülői házba. Családot alapítanak, s a szülők már csak genetikailag jelentenek szülői státuszt. S mi történik a két szülővel? Egymás mellett maradnak (igen: mellett - a szó tökéletes itt), látszólag egy kapcsolatban. Azonban idővel szépen eltávolodnak - pontosabban tovább távolodnak - egymástól. Jó esetben a családi kassza egyben marad, jó esetben egy fedél alatt laknak, talán még egy szobában is alszanak. De idővel elmarad a bensőséges kapcsolat, ami nem csak a szex természetesen, hanem az együtt töltött építő, minőségi idő.
Nem éppen rövidlátó gondolkodás abban hinni, hogy majd az idő megoldja? Hogy majd idővel kialakul a jó, a tökéletes megoldás? Isten azt mondja, ember nem tarthatja egyben, amit Isten szétválaszt, és ember nem bonthatja meg azt, amit Isten egyben kívánt tartani.
Vajon miért nem a szívükre hallgatnak valójában az emberek pont egy olyan kérdésben, ami mindkettőjüknél a szív hangját hivatott meghallani?
Mi más lehet egy ilyen megromlott - és nem kell itt feltétlenül a sodrófával körbekergető asszonyra vagy az alkoholista férjre gondolni - kapcsolat végkifejlete, mint két csalódott ember, akik így vagy úgy leélték az életük egymás mellett, miközben ha adtak - mertek volna - időt adni még maguknak, akkor azzal esélyt is adhattak volna a boldogságukra, a tökéletes szeretetben megélt kapcsolatra.
