Minap valaki - éppen egy több résztvevős megbeszélés kellős közepén - a gépével dolgozott, abba jegyzetelt. Erre a célra egy Excel file-t használ rendszeresen.
Hétről-hétre írja ebbe a jegyzeteit, de most valami nem szándékolt dolog történt, ugyanis mozdulatának eredményeképpen minden - de még a korábbiak is - elvesztek. Ezen a ponton nem volt UNDO lehetőség, és a mentést is megcsinálta már, azaz felülírta a korábbi jó verzióját.
Szakmailag azt kell mondjam, klasszikus adatvesztés történt. Nem volt semmi módszer, amivel a korábbi állapotot vissza lehetett volna állítani. De nem is ez a lényeg, hanem az erre adott emberi reakciója!
A történtekre egyébként van egy jópofa - nem mellesleg igaz - mondás, miszerint
"a számítógépek nem vágyaink, hanem utasításaink szerint működnek."
"a számítógépek nem vágyaink, hanem utasításaink szerint működnek."
 |
| de igen! |
Lássuk be, hogy Ő MAGA csinált mindent, ő okozta az adatvesztést de közben másra (ezúttal egy egész cégre!) próbálta hárítani a felelősséget.
Én erről azt gondolom, hogy gyermeteg viselkedés, hiszen nyilván nem a Microsoft a hibás azért, mert valaki végrehajt egy utasítás sorozatot a programban (még ha ujjmozdulatokkal is) és annak olyan eredménye lesz, amit előre programoztak.
A gond az, hogy ő nem elismerte, hogy hibázott, hanem megpróbálta áthárítani a felelősséget.
Nem 18 évesen, nem is az első cigivel, stb. válunk nagykorúvá - értsd: Nagykorúvá -, hanem akkor, amikor felelősséget tudunk vállalni tetteinkért. S nem csak tetteinkért, hanem jövőbeni tetteinkért, személyekért. Ez a felnőttség jele.
